Dokumentumfilm

A brit filmiparban mindig is nagy jelentősége volt a dokumentumfilmezésnek. Lindsay Anderson és Karel Reisz, akik Tony Richardson mellett a free cinema emblematikus alakjai, dokumentumfilmekkel kezdték pályájukat. Folyóiratukban a Sequence-ben a brit dokumentumfilmezés hagyományaihoz való visszatérést szorgalmazták. Olyan hagyományok voltak ezek, mint John Grierson Heringhalászok című filmje, amely a 20-as évek végén elindította a dokumentumfilmes mozgalmat.

Az új hullám korai dokumentumfilmjeiben már jó megfigyelhető a fiatal rendezők egyéni látásmódja. Anderson a Mindennap, kivéve Karácsonyt című művében piaci árusok életének egyes mozzanatait dolgozza fel; a film nagy erénye az őszinte, együttérző ábrázolásmód. Karel Reisz a Mi, lambethi fiúk-ban egy munkásterület fiataljainak életébe tekint be. Tony Richardsonnal közösen készítették A mama nem engedi-t (Mama doesn’t allow, 1956), amelyben tulajdonképpen egy „kandikamerán” át külvárosi fiatalok szórakozását lesték meg egy táncteremben. Ezekkel a filmekkel hitelesen dokumentálták a munkások életkörülményeit. A fő törekvés azonban – amely egész Európában „benne volt a levegőben” – a változtatások iránti igény volt. A fiatal brit filmesek egy csoportja új értékeket akart kimutatni a filmművészetben. Elképzelésük sarkalatos pontja volt, hogy a rendező szabadon alkothasson, legyen kommentátora korának, az aktuális társadalmi helyzetnek és feltétlenül elkötelezett legyen a filmművészet iránt.