Ez a film már közelebb áll Richardson egyik legszebb filmjéhez, A hosszútávfutó magányosságához (The Loneliness of the Long Distance Runner, 1962). A szabadtéri felvételek túlsúlya mellett már az Egy csepp mézben is megjelenek a free cinema szimbólumai: a dombtető, melyről a koszos városra letekintve elfelejthetjük mindennapi kínjainkat, s néhány órára szabadok lehetünk önmagunktól is. A megváltó szerelem szimbóluma, amit Richardson sajátosan értelmez. A szerelem ábrázolása az angol újhullámos filmeknek éppúgy része, mint a francia új hullám sok alkotásának, és a 30-as évek francia lírai realista filmjeinek. Ám míg Jean Renoir filmjeiben a szerelem az egyetlen megváltás az élet kegyetlenségeiben, és erejével föloldozást nyerhetünk, addig a francia új hullámban a szerelem már nem érték, hanem része a hazug világnak, s ugyanolyan gyarló, mint más emberi dolgok. Richardsonál a szerelem ábrázolása valahol a kettő között helyezkedik el. Nála az érzés tiszta és szép, megnyugtat, és egy pillanatra kiemeli a hősöket a körülöttük lévő világból, ám mégsem ez lesz a megváltás, a hősök nem a szerelem, hanem egyéni küzdelmeik árán „váltják meg magukat”.

A könnyen azonosítható, állandó szimbólumok egyébként is részei a brit új hullámnak. Ezek adtak okot a stílus bírálóinak a kitchen sink movie („mosogatópult-mozi”) gúnynév használatára, amivel arra utaltak, hogy egy jelenet biztosan van a filmjeikben, amelyben éppen mosogatnak.

A szimbólumok elemzésénél azonban sokkal fontosabb a filmek lényegi jelentéstartalma, mely az egyén önkifejezésének, identitása megőrzésének harca. Ez a harc A hosszútávfutó magányosságában teljesedik ki leginkább: a belső morális értékrend, az ellenállás a konformizáló világgal szemben őrzi meg az egyéniséget, mely nem csapja be önmagát azzal, hogy fejet hajt egy olyan világ előtt, mely hamis értékeket közvetít.

Ez a richardsoni hitvallás, melyet így fogalmaz meg: „Én az egyéni küzdelmekben hiszek, amelyek az egyén elmélyült lelkiismeretvizsgálatán alapulnak.”

A másik két kiemelkedő rendező – Karel Reisz és Lindsay Anderson – filmjeivel szemben Tony Richardson újhullámos műveinek hősei kivétel nélkül az alacsony társadalmi pozíciójú, nem ritkán marginális, vagy legalábbis a mindennapi megélhetésért küzdő figurák. Ennek a rétegnek a bemutatása, a szociális problémákkal való szembenézés jellemzi a majd harminc év múlva, a 90-es években jelentkező új filmes generációt, akik – akárcsak egykor Richardsonék – a múltbanézés helyett újra a jelenre koncentráltak, s küldetésüknek érezték a közönséget szembesíteni olyan dolgokkal, mint a munkanélküliség, a bevándorlók helyzete, az alkoholizmus és a drog.