1990-es évek

Tíz éven belül azonban lényeges átalakuláson ment keresztül a brit filmgyártás. A 90-es évek számottevő rendezői szinte kivétel nélkül a jelenkori társadalomnak tartanak tükröt filmjeikkel. Nagy-Britannia igazi arcát akarják megmutatni, és jellemzi őket a free cinemától öröklött szociális érzékenység. Szereplőik többnyire a peremkerületeken élők, a munkásosztály tagjai, vagy a társadalmi osztályba nem sorolható, marginális figurák. Filmjeik tehát visszanyúlnak a 60-as évek brit új hullámához, de a hagyománykövetés rengeteg változást hordoz magában, és az új brit film és a free cinemától előadásmódjában, képi világában és a témához való viszonyulásban lényeges eltéréseket mutat. Az egyik legszembetűnőbb változás a humor, a szatirikus ábrázolásmód megjelenése, ami szinte egyáltalán nem volt jellemző a free cinema filmjeire. A másik igen fontos változás az, hogy a 80-as – 90-es években olyan brit mozi keletkezett, amely a hagyományos szociális érzékenységet összekapcsolta egy sokkal személyesebb, „művészi öntudattal”. Míg a 60-as években túlságosan hűek voltak az adaptált színdarabokhoz és regényekhez, addig a modern brit filmben láthatóan megjelent egyfajta szerzői szemlélet, és a rendezők – habár sokuk irodalmi művet vitt vászonra – már saját személyiségüket is belevitték filmjeikbe, nem rendelték magukat száz százalékosan a téma alá. Az előadásmód sokkal játékosabb, egyes esetekben még a vizuális effekteket sem nélkülözi (Trainspotting), a realitás már nem olyan kemény és kérlelhetetlen, mint Richardson filmjeiben. Ezek a filmek tehát egyfelől felélesztették a 60-as évekbeli realizmust, másfelől életben tartják a jellegzetes brit feketehumort, amely a Monty Python csoport óta világhírű. Műveiknek voltak azonban időben közelebbi előfutárai is. Egyfajta változás már érzékelhető volt a 80-as évek brit filmművészetében, amely leginkább a heterogenitás ábrázolásában jelent meg. A filmek először is bemutatták a mai Angliát, s abból nem csak Londont, hanem a peremkerületeket, az ott élő emberek életvitelét, sajátos nyelvezetét. A legjellemzőbb példa Stephen Frears filmje, Az én szép kis mosodám (My Beautiful Launderette), amely 1985-ben olyan kényes témákat érintett, mint a kisebbségek kérdése és a homoszexualitás. A már középkorú rendező (első filmjét 1968-ban forgatta) óriási sikert aratott leplezetlenül őszinte filmjével, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy meginduljon egy tendencia afelé a filmezés felé, amely Nagy-Britannia igazi arcát mutatja, és nem bújik dicső történelme védőbástyái mögé. Időről-időre visszatér azonban gyökereihez, bár főhősei többnyire írek (Méregzsák, A furgon), ezek a művek is az új angol film vonulatához kapcsolhatók, hiszen témájuk a munkanélküliség, a szegénység; szereplői pedig a peremkerületeken élők.